A terhesség elején szinte minden hétre jut egy vizeletvizsgálat, vérvétel, laborvizsgálat a genetikai rendellenességek kiszűrésére, nőgyógyászati ellenőrzés, cukorterhelés vagy genetikai ultrahangvizsgálat.
Persze az ember lánya és annak párja leginkább az ultrahangvizsgálatot várja. Olyan lelkesedéssel, izgalommal teli ilyenkor az a fél óra, hogy azt kívánom, bárcsak sose lenne vége. Órákig nézegetném a kis csontvázát a 2D ultrahangon, ahogy mocorog. A 18. heti genetikai ultrahangon aztán kiélhettem magam. Már bőven látszik a pocakom és réges régen kinőttem a saját csípőnacijaimat.
Az igazat megvallva, én jobban élvezem a 2D-s felvételeket. Azokon látom, ahogy élőben mozog a baba – nincs fáziskésés időben, mint a 4D-s felvételeken – és tökéletesen ki tudom venni minden kis porcikáját a pacából.
Na most, az én bogyóm igen érdekes pozícióban helyezkedett el. Amolyan „duplakifliben”, egyrészt szemből is derékszögben feküdt, és oldalról is kifli formában. Ennél fogva a hosszát meg sem tudta mérni a doktornő. Viszont tüzetesen megvizsgálták a koponyáját és a gerincét, valamint a legfontosabb testrészeket is megmérték, mint a koponya átmérő (BPD:38,50 mm), mellkas átmérő (TTD:35,80 mm), haskörfogat (AC:120,70 mm), fejkörfogat (HC:146,00 mm), combcsont hossz (FL: 25,40 mm). Hihetetlen látványt nyújt a koponyájának, gerincének, szívének, mellkasának minden részlete. Nem hinném, hogy az ember képes más helyzetben ilyen ámulattal csodálni az ultrahang felvételt.
Persze bogyó nemére is kíváncsiak voltunk, így rá is kérdeztünk már a vizsgálat elején, hogy ha lehet, tudni szeretnénk. Folyamatosan zakatolt a szívem attól, hogy most esetleg kiderülhet a neme. A fejünkkel és a lelkünkkel tökéletesen csakis arra gondoltunk, hogy a baba csakis fiú lehet. És amikor orvosunk megerősített ebben, világméretű boldogság töltötte el a lelkem és a szívem. Záporoztak a könnyeim, és ezt követően hetekig holdjáróként, Joker-mosollyal az arcomon közlekedtem a világban. Sosem gondoltam, hogy a sors ennyire elkényeztet egyszer, valaha ennyire szerencsésnek mondhatom magunkat, mert legfőbb vágyunk teljesült.
Bár hála az égnek, terhességem harmadik hónapja után szinte elillant majd minden kellemetlen, terhességgel kapcsolatos tünet, egy új dologra azért felkaptam a fejem. Mégpedig a hormonváltozások okozta hangulatingadozásra. Ez nálam úgy jelent meg, hogy úgy kb. havonta egyszer, kétszer beépítek egy napot, amit sikerül végigbőgnöm valami agyament, látszólag tökéletesen megoldható probléma miatt. De én ezeken a napokon az épp aktuális problémát olyan megoldhatatlan dilemmának élem meg, hogy képes vagyok az összes magamhoz vett folyadékot az arcomon át üríteni. Az elején nagyon szokatlan volt, mivel az utóbbi években a babavárással kapcsolatos fájdalmak úgy megkeményítették a lelkemet, hogy már a sírás is nehezen ment. Mostanra azért megszoktam ezt az igen érdekes jelenséget, bár ezeken a napokon nem igazán igyekszem elhagyni a lakást.
Az ötödik hónap vízválasztó szerepet töltött be a várandóságomban KIFISÚ (Emma így hívja) mozgolódása. Ebben a hónapban még csak annyit éreztem, hogy most éppen hol van a pocakomban. Csak egy bizonyos helyen – ahol a szövetek kevésbé voltak vastagok, ahol kevesebb zsírréteg halmozódott fel rajtam – éreztem, hogy megmozdul. Nagy örömködés közepette koncentráltam ilyenkor a bogyóra, sőt a 18. héten már annyira erősnek éreztem a rugdosást, lökdösést, fejelést vagy könyökölést, hogy elkezdtem figyelgetni kívülről. Egy hétvégi délutáni szundításból zargattam fel férjuram, hogy jöjjön hamar, mert kellő ideig tartó koncentrációt követően látható, amint Tököstóni rövid, de határozott mozdulattal rúg egyet rajtam. Ezek még nagyon apró, de annál gyorsabb rezdülések voltak ebben a periódusban.
A 18-20. hét után a pocakom rohamos növekedésnek indult. Nem csoda, hisz az ekkor úgy 20 cm-es bogyó hetente körülbelül 1-2 cm-t növekszik a 40. hétig. Kis csini pocakom egyre növekszik, és szinte minden nap képes vagyok percekig bámulni a tükörben és csodájára járni ennek a jelenségnek. Az utcán is büszkén viselem, és még véletlenül sem igyekszem elrejteni, sátorruhákba leplezni, nem mintha lehetne.
A hatodik hónap rendkívül nyugodtan, kellemesen telt. Mérföldkő leginkább bogyó mozgásában volt tapasztalható. Míg korábban csak egy konkrét helyen éreztem a mozgását, elég ritkán és gyengén, addig ebben a hónapban indult rohamos növekedés azt eredményezte, hogy pocakom egyre nagyobb felületén éreztem már az egyre hosszabb ideig tartó és egyre erősebb bokszolásokat.
Napirendje már szinte órára pontosan kivehető a mozgásaiból. Leginkább az esti órákban aktív, de legfőképp akkor, amikor letenném magam vízszintbe egy kicsit este, miután már Emma is elaludt. Mintha sztrájkolna, hogy abbamaradt a folyamatos fenékrázás, vagy egyszerűen csak nem viseli szívesen a pozíciót, elkezd rögtön rúg-kapálni és gyakran szinte hullámzik a pocakom, úgy ficánkol benne a kis cukibogyó.
Lefekvéskor a legaktívabb. Mikor már örülök, hogy letehetem magam az ágyikóba, hogy kinyújtóztassam a kissé megviselt medencémet, gerincemet, őrületes boogie-ba kezd a pociban. És mindezt addig képes kivitelezni, amíg nem vágom magam oldalt alvó pozícióba, hogy ő is aludhasson végre a megszokott kis helyzetében. És ismét elképedek, hogy ez a gyerek még világra sem jött, de már most beterrorizál, és kinyilvánítja határozott akaratát.
Kapcsolódó cikkek:
