A várandóság utolsó harmadát az ember lánya másnak már nem is nevezheti, mint TERHESSÉG. A szó szoros értelmében. Míg az első trimeszter arról szól, hogy az ember feldolgozza azt a lelki változást, amit egy baba érkezése jelent – eltekintve az esetleges kellemetlen várandósági tünetektől –, a második a kellemes és kényelmes pocakosságot jelenti, addig az utolsó szinte már a totális türelmetlenséget, megfűszerezve jó adag fizikai fájdalommal és kényelmetlenséggel.
És tényleg. Amint beléptem az utolsó harmadba, ami az idei nyár első legmelegebb hetével esett egy időbe, rá kellett ébrednem, hogy a lendületem már nem a régi. Sokan, mikor meghallották mikorra vagyok kiírva – szeptember eleje – csak sóhajtoztak, hogy „Ó szegényke, pont a legnagyobb melegben!”. Én erre persze csak legyintettem, hiszen imádom a meleget, és elég jól is bírom. Úgy gondoltam, nem lesz ezzel gond, de óriásit tévedtem.
Az első forróságot követő hidegfront után ráébredtem, hogy nagyon is nehéz elviselni a hőséget a pocakossal. Ráadásul nagy valószínűséggel nemcsak a meleg viselte meg őt és engem is, de a fény is, hiszen a hetedik hónapban nyitják ki a szemüket először, és a pocakon átszűrődő fény túl sok lehetett a szemének. Ezért történhetett az, hogy az utolsó forró napon szinte egész nap forgolódott, mozgolódott a pocakban, ami kimerített mindkettőnket. A viselt súly is egyre nehezebbé vált már. Habár sokat nem cipeltem magamon, mert a hetedik hónapra is csak 6 kilót szedtem fel, derekam a fél kiló pluszt is megérezte és napokba telt, mire megszokta a gerincem.
Aztán persze a léleknek is hozzá kell szoknia, hogy a teher alatt a fizikai aktivitás hanyatlik. Hogy a lakás kiporszívózása már nem megy szünet nélkül, vagy hogy miután a kétéves tesót babakocsival hegymenetnek feltolom, elmehetnék simán Darth Vader szinkronhangjának. Bizony fel kell készülni a léleknek arra, hogy ha a nagy meleget csak a négy fal között tudom elviselni, akkor bizony nem látok magam körül embert egy ideig. Vagy hogy egy séta közbe beékelt vásárlás már nem megy olyan könnyen, még babakocsival sem. És az már ténylegesen mellékes, hogy míg én a hidegfrontot várom, addig gyermekeim pont ettől nyűgösek, nyugtalanok, ki odakinn, ki odabenn.
A nyolcadik hónapra azért sikerült alkalmazkodnom lelkileg is a fizikai határokhoz. Nem aggódtam agyon magam, ha a korábban elvégzett napi munkát nem tudtam hozni. Mint mindennek, ennek is megvolt a maga előnye. Több időm jutott így Emmára, játékra, pihenésre. A délutáni pihenőkre nagy szükségem volt, mert a növekvő pocakbogyó egyre nagyobb terhet rótt rám, illetve egyes belső szerveimre, ami elsősorban a mosdó éjszakai látogatásainak számának növekedésében nyilvánult meg.
Mivel a súlyom még mindig plusz 6 kilónál tartott, kissé aggódva vártam a 30. heti ultrahangot. Akkor már csaknem 12 hete nem tudtam, jól fejlődik-e a babám a pocakban. Persze csak motoszkált a fejemben az aggodalom, nem paráztam-e túl magam. És nem is kellett. Bogyó tökéletesen normális módon fejlődött, és hozta az ilyenkor szokásos méreteket és súlyt a maga kb. 1400 grammos tömegével.
Egy héttel később aztán orvosom kezdett aggódni pocakom mérete miatt és berendelt egy extra ultrahangra a 32. hétre, hogy biztos legyen benne, elég nagy-e a baba. Én ekkor már biztos voltam a növekedésben: az esti szokásos nyújtózkodásokból származó talpacska-popsi távolságok növekedése miatt. A talpacskák pedig egyre feljebb nyújtózkodtak, és egyre jobban közelítettek a vesém, oldalam felé. És persze minden oké is volt, csak épp jól elrejtőzködött a kis kukacos.
Habár bogyó jól fejlődött, és bár a gyomrom számára is elég szűk a hely, igyekeztem egy kis energiát tartalékolni a szülés utáni időszakra is. Így sikerült egy 1,5-2 kilót felkapnom a 8. hónap során. Senki ne vessen meg emiatt, de tényleg magam sem gondoltam volna, hogy 34 évesen, a kalóriákat egyáltalán nem számolgatva csak ennyi súlyt fogok magamra kapni. Persze hiszem azt, hogy amire a babának szüksége van, azt kívánja a mama is, és én nagyon sok zöldséget, gyümölcsöt eszem kezdetektől fogva, persze Emmával egyetemben.
Nemrég, a 36. héten zajlott az utolsó genetikai ultrahang, ahol kiderült, hogy bogyó már majdnem 2900 gramm. A végéig még hízhat akár fél kilót is, de az orvosom így is nagyon elégedett, hiszen az alkatomnak elég lenne akár a 3 kilós baba is. Megkezdve a 38. hetet már szinte a célegyenesben vagyok. Nőgyógyászom szerint a méhszáj helyzetéből következtetve már szinte bármikor jöhet bogyó. Pedig az elmúlt két hétben annyit mozgott, forgolódott fejfekvésben a tengelye körül, mint az elmúlt két hónapban egyszerre. Már keresi a megfelelő pozíciót az érkezéshez.
Kicsit felsokasodtak a kórházi, orvosi, védőnői látogatások száma az utolsó hetekre, melyek kialvatlan éjszakákkal, jósló fájásokkal teli nappalokkal voltak fűszerezve. Érdekes, hogy ez az időszak, mint akár egy nőgyógyászati vizsgálat, mintha tabu téma lenne. Sosem hallottam azelőtt, hogy a várandóság vége már egyáltalán nem kellemes dolog, inkább azt mondjuk helyette, hogy: „Már alig várom, hogy a kezembe tarthassam a gyermekem.”
Pedig bennem még mindig ott él a vágy azért, hogy végre várandós legyek, hiszen olyan sokáig vártam erre, és most itt a vége nemsokára. Szomorúsággal tölt el, hogy eme oly rég óta vágyott állapot lassan véget ér, és ki tudja részem lesz-e ebben a különlegességben valaha. Nagyon nehézkesen telnek már a napok, de még mindig minden pillanatát próbálom maximálisan kiélvezni, a kevésbé kellemeseket ugyanúgy, mint a felemelőket.
Kapcsolódó cikkek:
