Szül(et)ésünk

Szül(et)ésünk

Életemet meghatározó események – mint mondjuk a házasságom napja, gyermekkori, családi élmények, az első munkahely tapasztalatai, néhány iskolai esemény vagy a diplomaosztó napja – mind élesen élnek az ember emlékezetében. De mindezeket bőven felülmúlja az a totális átszellemüléssel járó érzelmi és élményvilág, amit gyermekem születésével éltem át.

David3Dávid a születésre már hetekkel az érkezésének napja előtt készült, és minden mozdulatában, éreztem, épp mennyi időm van még hátra. Habár Dávidot a hivatalos számítások szerint szeptember 5-ére vártuk, biztos voltam abban, hogy előbb érkezik. Családommal tudattam is megérzésem, mely szerint készüljenek, mert a kispasi augusztus 20-a után bármikor megérkezhet. Ki-ki megkapta a szükséges információkat, tennivalókat. Elkészítettem Emma csomagját, a saját kórházi táskámat és persze mindent előkészítettem idehaza egy picurka jöveteléhez. És tényleg. Augusztus 21-én, szombat hajnalban arra ébredtem, hogy eltávozott a nyákdugó egy kis vérzés kíséretében. A vérzés nem volt jelentős, és abba is maradt, így komolyabb tennivalót nem láttam szükségesnek. Persze azért utánanéztünk a neten és kiderült, hogy a méhszájtágulással együtt jár némi vérzés. Készülünk a szülésre…

Ahogy előző bejegyzésben megírtam, az utolsó két hétben iszonyatosan pörgött az én drágám a pocakban, viszont a nyákdugó távozását megelőző és követő 1-2 nap alig mocorgott. Ez volt a másik jel, ami arra utalt, hogy lassan eljön a napunk. Vera barátnőmnek még viccesen meg is fogalmaztam a szülés napjának délelőttjén, hogy ez már a vihar előtti csend.

Hétfőn, augusztus 23-án azért rátelefonáltam orvosomra, hogy mi is történt, és kértem, vizsgáljon meg. Délután 16 órára mentem be a kórházba, ahol egy kis várakozást követően megkért, hogy sétáljunk át a szülészetre, egy újabb szívhangvizsgálatra. Bő fél óra telt el, majd vissza a nőgyógyászatra. Nőgyógyászati vizsgálat jött, doktor úr szemöldökráncol, majd felpillantott és közölte velem: „Ön szül. Háromujjnyi a méhszáj. Menjünk vissza a szülészetre, előkészítésre.” Döbbenetet annyira nem éreztem, hiszen hetek óta voltak jósló fájásaim, inkább egy kis meglepődés és várakozás lett úrrá rajtam. Útban a szülészet felé közöltem párommal, hogy akkor én már haza nem megyek, viszont te Emmával haza, táskám és Emma csomagjának kiegészítéséhez listák a polcon. Szinte arra sem volt időnk, hogy megszeppenjünk, csak tettük, amit kell higgadtan, uralva a helyzetet és cseppet sem idegeskedve.

A szülészeten kaptam egy csinos, zsákszerű, zöld rucikát, és a zöldhöz pedig egy abszolút színben nem illő kék, gumis cipővédőt. Bár számomra lábvédőként funkcionált, mert egy cicanadrágon, szandin, pólón, pénztárcán és telefonon kívül nem volt nálam semmi. Mivel idő közben egy kismama szülése felgyorsult, az előkészítésemre várni kellett, így volt lehetőségem körbetelefonálni a rokonságot. Elsődleges cél Emma elhelyezése volt, hiszen férjem velem akart lenni szüléskor, így mihamarabb vissza kellett érnie a kórházba. Párom anyukáját kezdtem hívogatni, de ő nem vette fel a telefont, aztán apósom, aki távolság szempontjából a sorban szóba jöhetett. Ő viszont dolgozott. Aztán anyu következett, majd férjuram, akik szintén nem vették fel a telefont. „Pont most nem veszi fel senki a telefont” – bosszankodtam. Aztán beérkeztek sorra a telefonhívások, mamák hangjain érződött a totális kétségbeesés és aggodalom. Szülők értesítve a hirtelen fellépő eseményről, nekem már csak a szülésre kellett koncentrálnom.

David4Az idő közben becsúszott szülés és császármetszés miatt jobb híján sétálgatni kezdtem a folyosón, mert a vizsgálat miatt picit sűrűsödtek a méhösszehúzódások, de ezek még közel sem voltak vajúdáshoz illő sűrűségűek és erősségűek. Csak róttam a métereket fel-alá és vártam, hogy történjenek az események, közben a 10 percenként érkező fájásokra koncentráltam. Amolyan menzesznél jelentkező fájdalmakat éreztem a derekamban. Rettenetesen higgadtan, kíváncsian vártam mi fog velem történni. Nyugodtságomhoz a szülészeten zajló magabiztos légkör és izgalommentes személyzet nagyban hozzájárult.

Habár idő közben csak hallottam a folyosóról egy szülőszoba eseményeit – amelyek csakis egy pillanatra, de elborzasztottak –, egy élet kezdetének fültanúja lenni, ahogy egy baba felsír, elképesztő érzés. Könnycseppek hulltak a szememből és melegség árasztotta el a szívem sírása hallatán, ami egy új élet kezdetét jelentette. Hamarosan én is átélem ugyanezt, és még jobban fogok sírni…, gondoltam.

Dokumentálták az adataimat, néhány papírt alá kellett nekem is írni – hozzájárulás mindenféle beavatkozáshoz, császármetszéshez stb. –, közben az orvos is érdeklődött, hogy érzem magam. De én még mindig nem nagyon éreztem komoly fájdalmat, ezért úgy döntött, hogy hamarosan burokrepesztést alkalmaz, ami várhatóan erősíti majd a fájásokat, és felgyorsítja a folyamatokat. Legyek nyugalommal, a beugró császármetszés után ezt is megejtjük – mondta.

David1Közben, úgy 6 óra tájban megérkezett az én drága anyukám is. Nagy röhögések közepette elmeséltem neki, mi hogyan is történt, milyen eseményeknek voltam fültanúja idő közben, és persze kihagyhatatlan volt a viccáradatból az előkészítéshez tartozó izgalmas beöntés története a zsákruhában, és a csini kék lábvédőben a nagy nyári melegben is. Szenzációs érzés, amikor anyával azon a bizonyos közös hullámhosszon vagyunk, amikor sarkítva, ironikusan beszélünk bármiről, és közben vihogunk. Mert persze, hogy felettébb humoros volt a helyzet, amiben én állítólag szültem, és közben alig éreztem mindennek a hátrányait.

Kis idő elteltével azonban sűrűsödtek a fájások. Már 3-5 perces sűrűségűekké avanzsáltak, és kissé lefagyasztották arcomról a mosolyt, persze én még mindig nem kapartam a falat, de anya aktív derékmasszírozása jótékony hatással volt így is.

Úgy 7 óra tájékán már a szülőágyon voltam, ahol az orvos elvégezte a burokrepesztést. Ez volt az első igazán kellemetlen beavatkozás. Pánik indul… Férjem még sehol, a magam 4 ujjnyi tág méhszájával mindjárt szülök, és ez a burokrepesztés vacak egy kellemetlen cucc volt. Pocakomra ráhelyezték a magzati szívhangfigyelőt. Felfokozott adrenalinszinttel vártam a fájások erősödését. Azok azonban még mindig elmaradtak, inkább sűrűsödtek. Idő közben párom is befutott, pont egy időben az első, komolyabb fájással. Épp kezet mosott érkezés után, miközben én a fájás okozta, első borzasztó hangáradatot adtam ki magamból. Nekem úgy tűnt, hogy kissé sokáig mossa a kezét, és közben azon agyal, hogy tényleg végig akarja-e csinálni ezt az egészet. Vagy csak én érzékeltem túl hosszúnak ezt az időt a fájások közepette.

Az oxitocin hatására már végre komolyodott a fájások erőssége is. Este 8 óra után beindultak a tolófájások. Itt volt az a pont, ahol kissé elveszítettem önnön magamat, az időérzékem és a tudatomat. A következő napokban be-bevillantak események, érzések és még napokig kérdezgettem a férjem a történésekről, mi, mikor vagy hogyan történt. Valahogy nem így képzeltem a szülést. Az órákig tartó vajúdást én szinte teljesen átugrottam, persze nem mondom, hogy sajnos. De a fájásokat sem ott és úgy éreztem, ahogy talán azt elképzeltem, és arra konkrétan emlékszem, hogy folyamatosan kérdezgettem az orvost és a szülésznőt, hogy jól csinálom-e a dolgom. Olyan idegen volt az érzés, hiszen csak a derekamban éreztem az iszonyatos nyomást, fájdalmat. A tolófájásoknál éreztem, hogy nyomni kell, de azt nem, hogy történik-e valami, halad-e a baba a szülőcsatornában. És míg a folyosóról tapasztalt szülésben főszereplő kismama hangosan, nyögve és közben az orvosával kommunikálva szülte meg gyermekét, addig én azt az instrukciót kaptam orvosomtól, hogy hang nélkül és a levegőt benn tartva nyomjak.

Néhány tolófájást követően az elmém már teljesen üres volt. Így utólag úgy érzem, nemhogy női, de emberi mivoltomat is totálisan elveszítettem. Nem létezett más körülöttem, csak a tudat, hogy a babára, a szülésre koncentráljak, és úgy tegyek mindent, ahogy azt utasításba kaptam. Egész testem remegett a fájdalomtól, a víz úgy folyt rólam, hogy az infúziós tűt többször át kellett ragasztani a karomon, végül aztán körberagasztották. Szófoszlányokban hallom, amint a jobbomon álló férjemtől kérdezgeti a szülésznő, hogy rosszul van-e. Majd egy másik pillanatban látom, ahogy férjemet kivezetik a szülőszobából. Hát ez sem jön már vissza – gondoltam. De néhány perc múlva, hatalmas mosollyal az arcán megjelent. Furcsa volt ez a mosoly, talán csak engem akart bátorítani, de büszke voltam rá, mert tudom, mennyire irtózik a kórházi körülményektől.

A szülésznő közben közölte, hogy már látja a baba hajas fejét, de én úgy éreztem csak bátorítani akar, hiszen még csak most kezdődött az egész – gondoltam. Két fájás között elkezdték átalakítani alattam a szülőágyat, kivették az alsó, középső részét, ahová várták a baba érkezését. Micsoda modern szerkezet – gondoltam. Aztán két következő fájást – orvosi utasításra – úgymond „végigpihentem”, majd minden erőmet, akaratomat beleadtam a következő két, brutális fájásba, és végre 8.45-kor megszületett Dávid! Úgy ahogy volt, köldökzsinórostul, az arcán egy kis zúzódásostul – a szülőcsatornában történő elfordulás miatt – rátették őt a hasamra. Az egész annyira hihetetlennek tűnt, olyan valószínűtlennek, hogy végig csináltam, hogy megszültem a babám. Jókedvem, mosolyom azon nyomban visszatért és csak széles vigyorral az arcomon néztem Őt. Ott volt végre a pocakom másik oldalán.

David2Olyan pici volt, mégis hatalmasnak tűnt ahhoz képest, hogy pár perce még odabenn gömbölyödött bennem. Azóta sem értem, miként fért el testemben a gyermek. Meglepetésemre a sírás részemről elmaradt, bár javamra szolgáljon, hogy ezt a következő napokban a hormonváltozások hatására sikerült jócskán bepótolnom. Csak néztem őt a karomban már idehaza, és csak záporoztak a könnyeim, hogy is alakulhatott így, hogy én ezt a csodálatos szülést átéltem és ez a pici lény énbelőlem fejlődött, én adtam neki életet. Sosem éreztem még ilyen boldogságot a szívemben.

Dávid a hasamon megpihent egy keveset, majd míg engem megstoppoltak, őt megmosdatták, leméricskélték, felöltöztették. És amikor mindketten rendben voltunk, karomba vehettem és csodálhattuk őt majd’ másfél órán át a szülőszobán. Éjfél felé járt, amikor mindketten elhagytuk a szülészetet. Családom gyorsan elbúcsúzott tőlem, mondván biztosan fáradt vagyok.

Pedig egyáltalán nem voltam, sőt az izgalomtól és az élményektől még órákig nem tudtam elaludni. Ezerszer és ezerszer lepörgött fejemben a szülés és várakozás minden egyes perce. Azóta sem tudom koordinálni az érzelmeimet, ha a terhességemre és a szülés mozzanataira gondolok, és csak azt kívánom, bárcsak még ezerszer átélném a kis mocorgásokat, a pocakom miatt kapott kellemes pillantásokat vagy a fájdalmas, de oly csodás szülés minden egyes percét.

Kapcsolódó cikkek:

A pocaklakó első trimesztere

A legkellemesebb trimeszter

Pocakbogyó a hajrában

  • Facebook
  • IWIW
  • Twitter
  • Google Bookmarks
  • Share/Bookmark