Június 23-tól látható a Belvárosi Színház színpadán a Broadwayt is megjárt angol sikerdarab, az Egy fenékkel két lovat. A közelgő premier kapcsán Pelsőczy Rékát kérdeztük rendezésről, színészetről, változásokról és a legfiatalabb színészgenerációról.
Már javában próbálják az Egy fenékkel két lovat című előadást – ez sokadik együttműködése az Orlai Produkciós Irodával rendezőként, és látható, hogy az itt végzett munkái merőben mások a katonás előadásokhoz képest, hiszen itt egyértelműen szórakoztató színházi produkciókat hoznak létre. Mit ad Önnek ez a munka?
Pelsőczy Réka: Idén negyedik éve dolgozom Tibornál, ez lesz az ötödik közös premierünk, és jövőre is készülünk már. Kicsit olyan, mintha szerződésben lennék nála, és ez nagyon jó érzés. Mindent megad, hogy jól érezzem magam a munkában: azokkal dolgozhatok, akikkel szeretnék, nemcsak a színészekre, de a háttéremberekre is gondolok, megbízik bennem, nyilván határok között, de jó anyagi hátteret biztosít a produkcióknak. Jó lenne, ha nem csak a Belvárosi színpadára álmodhatnánk dolgokat Kálmán Eszter tervezővel, de egyébként mindig van lehetőségünk, hogy vizuálisan is izgalmas dolgokat hozzunk létre.
Az Egy fenékkel két lovat a hatvanas éveket idézi meg, de ha más korábbi rendezéseit nézzük – Mindent Éváról vagy a Római vakáció – láthatjuk, hogy azok is jó néhány évtizeddel visszatekintenek a múltba. Miért izgalmas a ma emberének az 50-60 évvel ezelőtti miliő?
Pelsőczy Réka: Egy adott kor nagyon jó karaktert tud adni egy előadásnak, ahogy a divatban is újra meg újra felmerülnek régebbi időszakok, a színpadon is jó helyre tud tenni egy szöveget, ha jó kort választunk hozzá. A Két úr szolgája az 1700-as években íródott, annak a kornak a ruhái nem jelentenének most semmit a nézőnek. Maximum azt, hogy ez egy avítt előadás. Az angol szerző Richard Bean olyan kort keresett az átirathoz, amely közelebb hozza a nézőhöz ezt a zseniálisan megírt darabot. És a kor, amit választott, egy csomó korabeli utalást hozott magával, a Beatlestől kezdve, Margareth Thatcher-ön keresztül, a női egyenjogúság kérdéséig.
Ez a darab egy Goldoni-parafrázis, és tudjuk, hogy óriási sikert futott be Londonban is, a Broadwayn is. Goldoni az egyik legtöbbet játszott vígjáték-szerző Molière mellett. Miért tudnak ma is érvényesek lenni az olyan, több mint 250 éve írt művek, mint például a Két úr szolgája? Mi Goldoni titka?
Pelsőczy Réka: Goldoni zseni volt, aki teljesen tisztában volt vele, hogy a drámai alapanyag, a szereplők érdekeinek, szándékainak ellentéteitől, félreértéseiktől, ütközéseiktől működik. Ez zsigeri színház. Nem az intellektus és a szép gondolatok a legfontosabbak. Azért nem kell feltétlenül színházba menni. Minden szereplőt hajt valami, ami beleütközik egy másik szereplő érdekeibe, és a néző izgul és drukkol, hogy a kiválasztott szereplők hogy küzdik végig magukat az előttük tornyosuló akadályokon.
Évek óta rendez már – hogy látja, ez milyen hatással van a színészetére? Változott, mióta rendez is?
Pelsőczy Réka: Természetesen. Jobb színész lettem. Egyrészt mert ráláttam magamra, hogy milyen rémes tulajdonságaim voltak azelőtt, rendezőként találkoztam ezzel a típussal, másrészt, megszűnt a kiszolgáltatottság érzés, ami a színészléttel együtt jár. Nem a színészet az egyetlen csatorna, amin keresztül megnyilvánulhatok, így csökkent a tétje számomra, és ez felszabadítóan hatott rám. Felszabadultabb és érzékenyebb lettem a színpadon. Azért ebben az idő múlásának ugyanekkora szerepe van. Ez az egyetlen jó dolog az öregedésben, hogy sokkal jobb színész lesz az ember.
Idén végzett az első színész osztálya a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és most már felvételizteti is az újakat. Milyen ez a generáció?
Pelsőczy Réka: Nem akarok általánosítani, de mivel könyvek is megjelennek az y- generációról, talán tényleg van valami közös a 90 után született fiatalokban. Butaság is lenne azt gondolnunk, hogy az internet, a mobiltelefonok, a számítógépek, a hihetetlen mennyiségű tv- csatorna, nem változtatja meg alapvetően a világról való gondolkodást. A fogyasztói, jóléti társadalom „mindent elérhetsz” szlogenje egyrészt nem igaz, másrészt hihetetlen nyomasztó tud lenni. A mostani generációt szabadabbnak, de elveszettebbnek látom, nincsenek viszonyítási pontok, nincsenek megkérdőjelezhetetlen értékek, nincs és nem is szükséges a tudás, a műveltség, mert rögtön utána lehet nézni mindennek, ezért nincsen mihez, vagy kihez képest elérni valamit. Sok fiatalban céltalanság van. Döntésképtelenség van. Egykedvűség, és energiátlanság. Szerintem ez átmeneti állapot. Legalábbis a tehetség mindig meg kell, hogy találja azt a belső irányjelzőt, ami vezeti őt a kibontakozás útján.
Csímár Kamilla
