Az Orlai Produkciós Iroda gondozásában decemberben bemutatott A fura című előadást január 25-től a Jurányi Inkubátorházban láthatja a közönség. A darab kapcsán a főszereplővel, Rada Bálinttal beszélgettünk generációs problémákról, különc karakterekről, kallódásról, kapuzárási pánikról és arról, mire lenne képes egy jó szerep kedvéért.
Milyen tapasztalat volt számodra A furával való találkozás? Hogy zajlott a próbafolyamat?
Egy nagyon jó hangulatú munka volt. De ez nem lepett meg minket, az egyetemről ismerjük egymást tulajdonképpen mindannyian, senki se volt ismeretlen. Balázzsal, Bálinttal, Danival, Ádámmal pedig már többször is dolgoztunk együtt. Azt hiszem, talán a többiek is osztják, hogy rég volt részünk ennyire bensőséges próbafolyamatban. Már vártuk, hogy elkezdődjön, és valahogy mindenki nagy örömmel, lelkesedéssel vágott bele. Megbízunk egymásban, ismerjük egymás gondolkodását, ami egyfelé halad, vagy ha nem is pont egyfelé, még azt is szeretjük a másikban. Hihetetlenül gyorsan elröppent a hat hét, mialatt próbáltunk; egyszer csak azt vettük észre, hogy már a bemutatón is túl vagyunk.
Hogyan készültél a szerepre?
Olvastam a regényt és nagyon kíváncsi voltam, hogyan lesz ebből színházi előadás, hiszen teljesen leíró jellegű, a főhős gyakorlatilag végig egyes szám első személyben mondja el, mit lát maga körül és mi történik vele, miket gondol, miket érez. Kevés benne a konkrét cselekvés, és ami van, az sem éppen előremutató. A főszereplő, Jesper be van zárva magába, a saját gondolataiba, a maga által teremtett spirálba, amiben már lassan egy éve mozog a történések idején.
Mennyire érezted közel magadhoz a főszereplő, Jesper karakterét?
Játszottam már fura figurákat, valamiért gyakran megtalálnak (nevet). Főleg olyanokra gondolok, akiknek van valami defektjük. Például a Centrálban, az anyaszínházamban a Leenane szépében egy tanyasi srácot játszom, aki abba őrül bele, hogy húszévesen egy mocskos, iszapos ír tanyán él, ahol mindenki hetven pluszos, semmi öröme nincs. Volt egy darab baseball-labdája, azt is elvették tőle. A furában konkrétan egy depressziós fiúról van szó, aki képtelen egyről a kettőre jutni, akár csak egy lépést is megtenni előre. Ír egy regényt, de minek, hiszen senkinek nem mutatja meg. Inkább csak arra jó, hogy – némileg torz módon – benne, általa élje meg azt, amihez a való életben nincs bátorsága. Mégsem lehet azt mondani, hogy a depresszióról csináltunk előadást, inkább arról, milyen az, ha valakinek a semmittevés uralja a mindennapjait. És a kallódásról, arról a fajta kapuzárási pánikról, ami simán elérhet minket huszonéves korban is. Az ember tudja, hogy valaminek kellene történnie, miután elvégzi a gimnáziumot, az egyetemet – el kell indulnia az életnek.
Neked is ismerős ez a furcsa, köztes állapot? Megtapasztaltad a saját bőrödön, miután végeztél a Színművészeti Egyetemen?
Szerencsére ennyire zavaros nem volt, hiszen a Színmű után egyből lett lehetőségem társulathoz csatlakozni. Az utolsó két év az egyetemen viszont szerintem mindannyiunknak megterhelő volt. Igaz, még ott voltunk egy biztonságos helyen, de már nagyon éreztük a visszaszámlálást, hogy vészesen fogy az idő. Gyakorlatilag lehetetlen volt igazgatókat, főrendezőket elhívni a vizsgaelőadásainkra, egyszerűen nem jöttek el. Nehezen fogadtuk el, hogy még csak lehetőségünk sem volt megmutatni magunkat, visszajelzésből sem kaptunk túl sokat. Tudtuk, hogy jön majd valamikor valami, de hogy addig mi fog történni és ezeket a folyamatokat hogyan tudjuk befolyásolni, azt nem. A darabban ez a fajta problémahalmaz is hangsúlyosan megjelenik, de ezen kívül még egy sor olyan, amivel a generációnk szembesül: a szülők elvesztése, az elválás tőlük, a saját lábra állás, párkeresés… Jesper gondjai közül egyik sem megoldhatatlan vagy tragikus, még csak nem is egyedi, egyszerűen csak erősebben hatnak rá és jobban engedi magát lehúzni általuk. Amikor engem például nem vettek fel első nekifutásra a színműre, hónapokig nem tudtam elképzelni, mi lesz velem, mit fogok csinálni, hogy fog telni az az egy év a következő felvételiig. Nem is volt kérdés, hogy még egyszer jelentkezem, de legszívesebben előretekertem volna az időt. Jesper története tulajdonképpen a felnőtté válás története is, nemcsak az ő, de a barátai számára is. Egyikük bekerül a rég áhított filmrendező szakra, másikuk kitör a szülei árnyékából és elköltözik otthonról. Mindegyikük sorsán látszik, hogy az életben nem minden fenékig tejfel, de a rossz dolgok sem világvége-értékűek. Talán az a felnőtt gondolkodás egyik alapja, hogy ha jön egy kudarcélmény és összeroskadunk alatta, a padlón vagyunk, de akkor is megrázzuk magunkat, tanulunk, levonjuk a konzekvenciákat, megnézzük, hol hibáztunk, miben tudunk változtatni és aztán nekifutunk még egyszer.
Írta: Dömötör Nikolett, Fotó: Takács Attila
