Egy élet kezdete akár tervezett, akár nem, megváltoztatja nemcsak az élethelyzetünket, de lelkiállapotunkat is rendesen megbolygatja. Főképp, ha a leendő anya elfogadta a helyzetet, hogy sosem ad életet ily módon saját gyermeknek, „csak” születéstől lép szülőként főszerephez. És ezeket az érzelmi hullámokat a hormonváltozások csak súlyosbítják.
Kételyek, amelyek a lelkemben tomboltak a hormonjaimon kívül
Január első hetében, mikor már négy napja késett a menzeszem, elkezdtem kombinálni. Korábban, vagyis inkább az elmúlt 20 évben talán ha kétszer késett. És akkor is éreztem, hogy úton van a dolog. Most viszont semmit. Sőt, a bőröm meglepően kitisztult és ragyogott. Szinte biztos voltam abban, hogy valami nincs rendben.
Kettős érzelmek kavarogtak bennem, és mindkettő félelemmel töltött el. Az egyik, hogy valamilyen betegség okozza a késést. Ez a félelmem sajnos nem alaptalan, mert komoly megbetegedések voltak, vannak a családban. Persze nem törvényszerű és nem is programozom magam, mert itt van még egy lánybaba, akit fel kell nevelni. Velünk nem történik ez meg. De azért a félsz működött most.
A másik oldal pedig a terhesség. Szégyen ide vagy oda, de bennem a hormonok nem pozitív irányba dobták a hangulatomat. Már több mint másfél éve itthon vagyok Emmával. Tél lévén rettenetesen érzem magam bezárva. Pláne egy olyan gyermekkel, aki hihetetlen energiával van megáldva. Érzem, hogy neki és nekem is hiányzik a társaság, a szocializálódás, a változás. Ő imád gyerekek között lenni és igényli az embereket maga körül. Ugyanígy vagyok én is. Hiányzik a munkám, a barátok, az egyéni siker nemcsak családanyaként, feleségként, de kollégaként, üzleti partnerként, barátként is.
Idén tavasszal, de legkésőbb nyáron vissza akartam menni dolgozni, majd 2-3 év múlva, ha ismét sorra kerülünk az örökbefogadási procedúrán, örömmel és odaadással ugortam volna fejest az anyaságban egy kisfiúval.
Hiú dolog nagyon, de iszonyatosan jól éreztem magam az új bőrömben is. Az elmúlt hónapokban fizikai munkával, odafigyeléssel megszabadultam jó pár kilótól. Tinédzserkori súlyommal vetekedtem és hosszú évek után maximálisan elégedetten néztem tükörbe. Valószínűleg mindezen önértékelési elégedettségnek köszönhetően járult hozzá lelki nyugalmam is e baba megfogantatásához.
Szóval az érzések hihetetlenül kavarogtak bennem, hiszen én igazán tervember vagyok. Borzasztóan megviselt az is, amikor elterveztük hogy akkor most fősulis leszek és mellette simán elviszem a gyereket otthon, így az jöhet nyugodtan. Persze eltervezni hihetetlen könnyű az életet, azóta is számtalanszor felötlött bennem párom nagymamájának idézete: ’Ember tervez, Isten végez’. Próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy nem mindig minden úgy van, ahogy azt eltervezzük, és lám: ettől a beidegződéstől nem megszabadulni kell, csak inkább könnyebben fogadni, hiszen számtalanszor éreztem, hogy a munkámban is nehezen vettem az ilyesfajta akadályokat.
A kételyek bizonyossá válnak, bár a lelkemben még sokáig megmarad a hitetlenség
Amikor férjemmel közöltem, hogy már hat napja késik a menzeszem és valami nincs rendben, ő csak nevetett. Mármint, ne vicceljek már vele, hogy akár a várandóság is szóba jöhet, ő ezt úgy sem hiszi el. A hetedik napon, hétfői munkanapon, vettem egy tesztet és utasításba adtam az uramnak, hogy jelentkezzen be helyettem a nőgyógyászhoz, hogy amikor ő is ráér hármasban – Emmával – elmehessünk egy nőgyógyászati vizsgálatra, hogy akkor mi is van most.
Amikor hazaértem a frissen vásárolt teszttel, figyelmesen elolvastam a használati utasítást, hiszen már évek óta nem használtam ilyen tesztet. Miután a reggeli vizeletemet a teszthez felhasználva, odafordultam a mikrohullámú sütőnk stopperórájának nyomógombjához, hogy az 5 perc maximális reagálási időt beállítsam, visszapillantva már ott figyelt a két csík a teszten. Hosszú másodpercekig bambultam a dupla csíkot. Hirtelen kitört belőlem a zokogás. Furcsa érzés volt, 8 év és annyi próbálkozás után hányszor végeztem el ezt a tesztet és mindig csak egy csík jelent meg, most meg annyira hihetetlennek tűnt az egész, mint egy tréfa a sorstól. De az érzéseim igazolták, hogy ez bizony nem tréfa, hanem nagyon is valóságos.
Még mindig és még órákig zokogtam. Mikor hívtam férjem telefonon a hír miatt szegény nagyon megijedt, hogy megint történhetett valami Emmával, mert egy-két baleset alkalmával már hívtam őt ijedten, sírva vagy éppen zokogva. Persze amikor meghallotta, hogy miért hívom, teljesen ellágyult a hangja, én meg csak azt kérdeztem tőle, hogy örül-e. Mire ő csak azt válaszolta, hogy jobban örülne, ha nem sírnék egy ilyen hírtől.
Orvosom is alátámasztja várandóságomat, bár én még hetekig és még mindig hitetlenkedem
Két napra rá aztán a nőgyógyászi vizsgálaton közöltem orvosommal – aki mellesleg nem azonos a lombikos orvosommal lakóhelyváltás miatt – jövetelem szándékát, miszerint két nappal ezelőtti pozitív tesztet produkáltam. Első kérdése az volt, hogy mikor szültem. „Nem szültem” – válaszoltam neki. Csodálkozva pillantott fel a klaviatúra elmélyült klimpírozása mögül. „Hát akkor ki az a kislány……..?” – kérdezte. „Az örökbefogadott lányunk” – válaszoltam szavába vágva. Erre aztán széles mosollyal reagált.
Mivel már évek óta nem jártunk semmiféle nőgyógyászati kezelésre, hogy babánk foganjon – leszámítva az éves rákszűréseket – nem is volt beavatva a korábbi évek részleteibe. Most sürgősen pótolni kellett a jó pár éves történetet cirka 5-10 percben orvosomnak. Teljesen feldobta a hír, csodálkoztam is, mert sosem láttam még mosolyogni azelőtt. Habár jó orvosnak tartják/tartom, híres néha mogorva természetéről.
Erről aztán megint eszembe jutott, hogy már megint és újra előjön az életünkben Emma története. Hogyan is lehetne ezt eltitkolni, mert ugye ez nagy kérdés volt és lesz mindig a környezetünkben. Nem a családban, hiszen ott egyértelmű. Mi elsősorban a szakértő pszichológusok ajánlására bízzuk magunkat, hogy eltitkolni tilos. De nem is lehet és bele sem gondolok abba, miért kellene őszintétlennek lennünk az egyik legfontosabb emberhez az életünkben, amikor tisztában van ezzel a szomszéd, ahol lakunk, hiszen sosem láttak pocakosan azelőtt, vagy a több száz kollégák, akik szintén tudják miért léptem le a munkahelyemről három nap alatt – vagyis mentem babázni. El sem tudom képzelni azt a hazugsághalmazt, ami ebből kikerekedhet, hiszen az ápolónő is megjegyezte, hogy hát ugyanazok a vizsgálatok lesznek a terhesgondozás során, mint Emmánál. Miféle bla-bla szöveget kellene válaszolnom erre, hogy tudassam vele, nekem ez az első terhességem és nem tudom milyen vizsgálatokon kell részt vennem, így avasson be. Helyette csak néhány mondatban elmesélem a történetünket. Igazából élvezem a reakciók kezelését és, hogy sokszor nem én vagyok kényelmetlen helyzetben emiatt. Csak mosolygok ezeken a szituációkon és örülök, hogy így kezeljük.
Visszatérve pocakbabóhoz, az ultrahang aztán bizonyította állításom. A petezsák rögtön ott mutogatta magát a monitoron. Persze elérzékenyültem egy kissé, de ugyanolyan természetesnek vettem létezését, mint amikor Emmát hazahoztuk 3 hetesen és gond és segítség nélkül elláttam őt egyedül, három nap felkészülést követően. Felkészülést értsd: telirámolt szoba gyermekszobává alakítása, szükséges ruhák, felszerelések beszerzése, munkám átadása és a papírok elintézése.
Bár orvosom hazazavart, hogy várjunk még legalább három hetet, hogy megmarad-e ez a baba és utána beszélhetünk a terhesgondozással kapcsolatos teendőkről, én biztos voltam, hogy minden rendben lesz. Férjemnek aztán a váróban megmutattam a pacafotót a petezsákról (ami egy fekete foltot jelent a szürkén, benne két zárójel alakú képződménnyel – szikhólyag- , ami pumpáló mozgást végez), aki hazatérve már az egész világnak szét akarta kürtölni a jó hírt. Heteken át kellett lenyugtatgatnom, hogy várjunk még a hír körbekürtölésével, nem mintha nem lettem volna biztos a babában.
Várakozásokkal teli hetek
Három hét elteltével, az ultrahangon már bizonyosan babaformájú magzatunk mozgolódott a monitoron. Szinte hihetetlen, hogy alig 9 hét elteltével a szinte semmiből már egy 22 mm-es baba fejlődik ki, aki mozog, mocorog és akkor még bogyószerű végtagjaival integet a nagyvilágnak. Ekkor már férjem is jelen volt a vizsgálaton és megdöbbenve figyelte a monitoron zajló eseményeket. Persze döbbenete a vizsgálat mivoltának is szólt, hiszen sosem látott korábban, és nem is gondolt arra, hogy a vizsgálat hüvelyi ultrahangon keresztül történik, ami picit megingatta bizonyosságát a szülésen történő részvételben, de sebaj. A döbbenetet gyorsan feldolgozta, mármint a vizsgálat típusát, nem úgy a baba látványát.
Ekkor még mindkettőnk számára meseszerűnek, hihetetlennek tűntek a babaesemények, amelyekkel sodródtunk már hetek óta. És még fogunk is jó ideig.
Kapcsolódó cikkek:
Csodák márpedig vannak – Emma naplója
