Rengeteg elképzelés született a féltékenység eredetéről; tudósok vitatkoztak azon, hogy vajon társadalmi vagy evolúciós problémáról van-e szó. Egy párkapcsolatban azonban mindegy az érzés eredete, amíg normális szinten tudják a felek tartani, addig a „zöld szemű szörny” jelenléte akár fejlődéshez is vezethet.
Maga a féltékenység nem más, mint félelem attól, hogy a szeretett lény mást (is) elhalmoz figyelmével. A kisgyermek féltékeny a testvérére, ha az is kap ajándékot, a szerető féltékeny, ha párja egy harmadik személynek nyújtja azt, amire ő vágyik. Míg a kicsi megnyugszik, ha ő maga is kap valamit, a szeretőknél már nem elég az, ha a figyelem rá is irányul. Ő saját magának akarja párja minden érdeklődését.
Az a kérdés, hogy honnan ered a féltékenység, évszázadok óta foglalkoztatja a tudósokat, és a különféle elképzelések mind bizonyítják saját igazukat. Akik az evolúciónak tudják be ezt az érzelmet, azzal magyarázzák, hogy megvizsgálták a nemek szükségleteit. A férfi általában a szexre féltékeny – vagyis nem akarja, hogy párja más férfi társaságát keresse az ágyban. Ennek fejlődéstörténeti magyarázata nagyon egyszerű: a férfi nem bizonyosodhat meg abban, hogy a kedvesétől született gyermek valóban az övé. A nő azonban nem kifejezetten a szexuális kapcsolatra, inkább az érzelmekre féltékeny, vagyis szerelme más nők iránti figyelmére, gyengédségére. Az ok a nő hosszú távú céljaiban keresendő: hogy egy férfi ne egy másik nőre, esetleg annak gyerekére irányítsa figyelmét.
Hogy vajon a féltékenységet befolyásolja-e a társadalom változása, fejlődése, megint csak alátámasztják a tézis követői. Különböző országok és kultúrák szokásait összehasonlítva sok mindenre következtethetünk: vannak országok, ahol a férfiak kölcsönadják feleségüket, vagy jó példa erre a poligámia, azaz többnejűség, amit a nők örömmel fogadnak, mert ez magasabb ranggal és kevesebb munkával jár. Ezzel szemben az őserdőben élő törzsek férfi tagjai megrögzött féltékenységgel őrzik tulajdonukat, legyen szó feleségükről, vagy csak pár bogyóról. A másik oldala a kérdésnek a társadalmi változások: például a ’60-as, ’70-es években a – főleg szexuális – féltékenység irracionálisnak és szégyenletesnek tűnt a „szabad szerelem” elképzelés miatt.
A kapcsolatokban sokszor harapózik el túlságosan a féltékenység; felmérések alapján egy átlagos kapcsolatban mindig megtalálható egy bizonyos szintű féltékenység, ami abszolút normálisnak mondható. Abnormális viselkedésnek tekinthető a féltékenység teljes hiánya: amikor a felek a legkisebb mértékben sem mutatnak ilyen érzéseket párjuk iránt; és a túlzott féltékenység, amikor a partner viselkedésének minden mozzanat gyanút kelt a másik félben. Ez utóbbi gyakran komoly gondokhoz vezethet, a nőknél depressziót vagy betegségeket, a férfiaknál dühöt és elhamarkodott cselekvést – a gyilkosságok 20 %- a (!) szerelemféltésből történik.
Egy olyan kapcsolatban azonban, ahol a féltékenységet a felek az ideális szinten tudják tartani, egyáltalán nem okozhat problémákat, sőt! A partner féltékenységét látva erősödik az az érzés, hogy valóban fontosnak tartja párját, mert fél annak elvesztésétől. Nő és férfi számára egyaránt jól esik, ha látja, hogy a másik fél komolyan tart attól, hogy „van nála jobb”, és potenciális ellenfélnek tart minden érdeklődőt. Ezt azonban nem szabad túlzásba vinni vagy épp felhasználni; amikor az egyik félnek ahhoz a cselhez kell folyamodnia, hogy féltékennyé tegye párját, valószínűleg a kapcsolatba vetett bizalommal van baj. Sokkal fontosabb azt az érzést erősíteni a partnerben, hogy nincs oka a féltékenységre, hogy kialakíthassák az egymás iránt érzett kölcsönös tiszteletet.
Szerző: Ambrus Anna
Kapcsolódó cikkek:
Miért és mire vagyunk irigyek?
Milyen az ideális fogamzásgátló módszer?
