“Én mindig elfutottam a színészet elől, de utánam futott”
Eddig elsősorban a „Drága örökösök” című népszerű televíziós sorozatból ismerhettük a tehetséges fiatal színészt, Pápai Rómeót, aki hamarosan már a Császi Ádám rendezésében készülő, „Háromezer számozott darab” című nagyjátékfilm egyik főszereplőjeként hódítja meg a vásznat.
Pápai Rómeó jelentkezett ugyan a Színművészeti Egyetemre, de a felvételire már nem ment el. Nem hitt magában annak ellenére sem, hogy barátai, ismerősei biztatták. Mint mondja, ő inkább sodródik az árral, és hisz abban, hogy az élet folyója majd oda viszi, ahova kell. Aztán mégis a színpadon találta magát, miután Scherer Péter hívta az általa rendezett Piszkosak című előadás egyik szerepére a Karinthy Színházba.
„Az egész életem alapja az irodalom, a költészet volt. 2018-ban pedig egyszer csak ott találtam magam egy olvasópróbán, olyan emberek vettek körül, mint például Karinthy Márton, Scherer Péter és Mucsi Zoltán. Belecsöppentem egy Rejtő Jenő átiratba és zseniális alkotók között játszhattam” – kezdte a fiatal színész.
– Közben a TV-s karrier is beindult, hiszen egy castingon kiválasztották a Drága Örökösök egyik szerepére.
– A sorozatban először nem azt a szerepet szánták nekem, de állítólag annyira jól sikerült a bemutatkozásom, hogy gyakorlatilag miattam született meg az általam megformált karakter. Fantasztikus előadókkal sodort össze az élet ismét és én nagyon hálás vagyok a közös munkáért.
– Sok mindent elért már ilyen fiatalon. Ha nem színész lenne, mivel foglalkozna még szívesen?
– Csillagász lennék, vagy irodalomtanár. Ahogy korábban mondtam, az irodalom nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. Rengeteget olvasok szépirodalmat és verseket, illetve az utóbbi időben szinte falom azokat a könyveket, amelyek a kozmikus törvényekről szólnak. Most éppen a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvet kezdtem el.
– Van olyan, amire nagyon vágyik és nem kapott meg?
– Egy olyan apa típusra vágytam, aki felé korlátlan a bizalmam, és nem kaptam meg. Talán pozitív irányba vihetett volna. Amikor annak idején a nevelőszüleim felraktak a Budapestre tartó buszra és hirtelen itt találtam magam ebben számomra hatalmas városban, nagyon megrettentem. Jó lett volna felhívni valakit, akivel megoszthatom a „pasis” dolgokat. Ez most is nagyon hiányzik. Általában egyedül kell rendet tennem a lelkemben és feldolgoznom azokat az eseményeket, amik bántanak, vagy netán nehézséget okoznak.
– Mondana pár példát?
– Abban a kis városban, ahonnan jövök én korábban nem találkoztam a származásomat érintő negatív hatásokkal. Először Budapesten fordul az elő, hogy például az emberek elhúzódtak mellőlem a tömegközlekedési eszközön, vagy rögtön magukhoz szorították a táskájukat, ha melléjük kerültem. Ezt nehéz volt feldolgoznom. Vagy amikor egy néni arabnak nézett a buszon, és kiabált velem, hogy ne üljek le mellé, hanem menjek haza oda, ahonnan jöttem. Aztán az sem volt könnyebb, amikor már felismertek az emberek és már nem a „cigánygyerek” voltam, aki elől menekültek, hanem a „cigánygyerek a tv-ből”, akitől autogramot kértek.
– A „Háromezer számozott darab” című film nemsokára a mozikban is látható lesz. A forgatás terápia is volt a múltbéli események feldolgozására?
– Nem volt rá szükség. Én tényleg túl vagyok már ezen, megbékéltem a múltammal, és úgy érzem, van olyan fejlett az érzelmi intelligenciám, hogy egyedül is megértettem, mi miért történt, vagy történik velem. Ha már itt tartunk, inkább önbizalom építő hatása volt a forgatásnak, mivel volt két táncos jelenet, amitől nagyon tartottam, és végül pont azokat tudtam a legjobban megoldani. Mondhatjuk, hogy kiléptem a komfortzónámból, és nagyon hálás vagyok a kollégáknak, különösen a koreográfusnak, hogy segítettek. Nagyon élveztem a forgatást, és nagyon kíváncsi vagyok hogyan fog összeállni, milyen lesz egyben a végeredmény.
